Magyar Nemzet Stefka István: Kamera a szatyorban
2005. február 5. 01:00

A Roszík család régi evangélikus família. Szarvason csaknem háromszáz évvel ezelőtt Tessedik Sámuellel együtt a Roszík ősök is ott segédkeztek az ótemplom építésénél. Roszík Gábor evangélikus lelkész Gödöllőn, akárcsak édesapja, Roszík Mihály Albertiben. A szűkebb pátria szeretete, a másokért való cselekvés, ügybuzgalom jellemzi a nagy létszámú családot.

Roszík Gábor 1989. július 22-én az Országgyűlés első szabadon választott ellenzéki képviselőjeként lett a Magyar Demokrata Fórum színeiben a parlament tagja. Nevéhez fűződik a III/III-as ügyiratok megsemmisítésének nyilvánosság elé tárása, a Duna-gate-botrány kirobbantása. A politizálást 1994 után abbahagyta. Jelenleg a gödöllői Tessedik Sámuel Anyaotthon lelkész-igazgatója. Börtönmissziós szolgálatban vesz részt mint a Magyar Testvéri Börtöntársaság Egyesületének alapítója és elnöke.
– A rendszerváltás folyamatának egyik legnagyobb botránya az volt, amikor kiderült, hogy a Belügyminisztériumban elégetik a titkos iratokat. Hogyan értesült erről?
– Raffay Ernő ellenzéki képviselőtársam 1989 decemberében a parlamentben szóvá tette: tudomására jutott, miszerint a Belügyminisztériumban iratokat semmisítenek meg. A belügyminiszter ezt határozottan cáfolta, és kijelentette, hogy nem igaz. Ezután a Fidesz szervezésében a romániai forradalommal szolidaritást vállalva 1989. december 24-én, szentestén a Hősök terén ökumenikus istentiszteletet tartottunk lelkésztársaimmal együtt legalább százezer ember előtt. Németh Géza református lelkész, egy katolikus pap, egy zsidó rabbi és én tartottam a beszédet. Imádkoztunk a békéért és a forradalom győzelméért. A televízió ezt egyenes adásban közvetítette.
– Mi az összefüggés a kettő között?
– Az, hogy amikor az éjféli istentiszteletre készültem a Hősök terén, odalépett hozzám egy úr, és elmondta, hogy ő a Belügyminisztériumban dolgozik, hallotta Raffay Ernő kérdését a parlamentben és a belügyminiszter, Horváth István válaszát is, amely nem fedte a valóságot. A saját szemével látta ugyanis, hogy a Belügyminisztérium alagsorában gőzerővel folyik a titkos iratok megsemmisítése. A nevét titkoló ismeretlen kijelentette, hogy szeretné leleplezni a belügyminisztert, mert nem tudja elviselni a hazugságot, és arra kért, hogy szerezzek neki egy riportert, operatőrt, bemutatná nekik a bizonyítékokat, mégpedig másnap reggel a Belügyminisztérium épületében.
– Vajon miért önhöz fordult?
– Elmondása szerint azért jutottam én az eszébe, mert akkor a kommunista parlamentben én voltam a kis létszámú ellenzéki képviselőcsoport vezetője, és engem ismert a televízióból, miután elsőként kerültem be szabad választással a parlamentbe. Bízott bennem. Felajánlotta, hogy találkozzunk az éjféli istentisztelet után az állatkerttel szemközti parkban.
– Elég titokzatosan hangzik.
– Volt még fél órám az éjféli közös imádság előtt, és elkezdtem sétálni a Hősök terén, hátha találkozom egy ismerős újságíróval. Ekkor botlottam bele Lovas Zoltánba, a Fekete Doboz riporterébe. Megkérdeztem tőle, vállalná-e, hogy a Belügyminisztérium titkos helyiségeiben filmre vegye a papírmegsemmisítőt és a ledarált iratokat. Elvállalta. Annyira hihetetlen és valószínűtlen volt az egész, hogy magam sem akartam elhinni, de gondoltam arra is, hogy talán igazat mondott az ismeretlen úr, és ha én bizalmatlan vagyok, elmarad a leleplezés. Az istentisztelet után, éjjel három órakor Lovas Zoltánnal ott bolyongtunk a sötétben a bokrok között, és vártuk, hogy jöjjön valaki. Egyszer csak ismét megjelent a férfi, bemutatkozott, hogy ő Végvári József őrnagy. Ismét felajánlotta a filmkészítés lehetőségét. Mint később kiderült, mind a ketten azt hittük Zolival, hogy tőrbe csaltak bennünket, és mindjárt lőnek. Azokban az időkben ez sem tűnt lehetetlennek.
– Lovas Zoltánban miért bízott meg?
– Azért, mert neki mint a Fekete Doboz riporterének sikerült megtalálnia a bujkáló Tőkés Lászlót, és a vele készített interjúval jött haza. Sokan gondolták velem együtt, hogy ez a Lovas nagyszerű ember, hiszen a Tőkés-interjút kihangosítva hallgatta mindenki a Hősök terén. Teljes mértékben bíztam benne. Megbeszéltük az akciót, Végvárinak kész terve volt. Elmondta, hogy másnap szolgálatban lesz, és reggel Lovas menjen a Belügyminisztériumhoz, mondja azt, hogy Végvári a sógora, s vidékről hozott neki karácsonyi finomságokat. A kamera pedig benne lesz a szatyorban. Elválásunk előtt Lovassal megígértettem, hogy felhív telefonon, ha sikerül az akció, és megbeszéljük a továbbiakat. De nem hívott fel. Arra gondoltam, hogy nem sikerült bejutnia. Aztán a rádióban hallottam, hogy behatoltak a Belügyminisztérium épületébe, ahol bizonyítékokat szereztek a titkos iratok égetéséről.
– Úgy érezte, hogy kihagyták az ügyből?
– Igen, pedig én hoztam össze. A pártállam titkos tevékenységéről készült felvételeket és az elhozott iratokat Zoli átadta az SZDSZ-nek. Azaz a mese így szólt: Raffay Ernő kikaparta, Roszík megszervezte, Végvári megmutatta, Lovas lelőtte – ők meg megették és jóllaktak. Közben az egész ország titkosrendőrsége kereste azt az embert, aki elárulta a pártot, a belügyminisztert, a hazát. Szorult a hurok Végvári nyaka körül, aki nemcsak attól félt, hogy elkapják, hanem attól is, hogy végeznek vele. Az egyetlen megoldásnak azt látta, ha kiáll a nyilvánosság elé. Ezek után 1990. január 19-én a Bányász moziban sajtótájékoztatót tartottak, ahol Végvári leleplezte magát, majd levetítették az iratmegsemmisítés dokumentumait, amint zsákokban hordják a dokumentumokat és bedarálják. Azt is tudták bizonyítani, hogy az ellenzék megfigyelése – így az én megfigyelésem is – még akkor is folytatódott.
– Valóban veszélyben volt Végvári?
– Le is lőhették volna, de olyan hatalmas botrány keletkezett, ezt nevezték Duna-gate-nek, hogy nem merték megtenni. Az ellenzék végig kiállt Végvári mellett, nem lehetett az ügyet szőnyeg alá söpörni, még ha a katonai ügyészség elé került is az őrnagy.
– Ezek szerint Lovas becsapta önt?
– Nagyon. A történtek után az MDF-en belül is sokan támadtak méltánytalanul, főként Csurka István. Azt hangoztatták, hogy az SZDSZ és az akkori liberális Fidesz kezére játszottam a „politikai és választási” bombát, holott ehhez nem volt semmi közöm. A sajtótájékoztatón maga Végvári József mondta el, hogy Raffay Ernő felszólalásának hatására keresett meg engem, és én hoztam össze őt a sajtó emberével. Aznap az MTV 2 műsorába engem is meghívtak Fodor Gábor és Kőszeg Ferenc mellé, ahol felszólítottam Horváth István belügyminisztert, hogy – levonva a következtetéseket – mondjon le. A műsorvezető megkérdezte tőlem, hogy mint országgyűlési képviselő ezt elmondom-e a parlamentben is. Holnap reggel felszólítom a belügyminisztert az Országgyűlésben, hogy mondjon le – válaszoltam. Horváth István azonban megelőzött – nyilván látta a műsort –, az ülés kezdetén bejelentette lemondását. Nekem már csak annyi maradt, hogy megdicsérjem bölcs döntéséért.
– Elsősorban azért tartják önt rendszerváltónak, mert sikerült lemondásra kényszerítenie Cservenka Ferencnét, az MSZMP Központi Bizottságának tagját, volt Pest megyei első titkárt, országgyűlési képviselőt. Ez hogyan sikerült?
– Az MDF gödöllői szervezetét 1988 októberében hoztuk létre. Az első akciónk az volt, hogy meghívtuk Cservenkánét egy képviselői beszámolóra a Hazafias Népfront székházába. Beszélt vagy másfél órát, magyarázta Bős–Nagymaros építésének hasznosságát, felsorolta a szocializmus vívmányait. A terem tele volt, az első három sorban civil ruhás rendőrök, katonatisztek, munkásőrök ültek, akik folyamatosan tapssal nyugtázták Cservenkáné monológját. Beszéde után következtek a kérdések, amelyekre nem válaszolt vagy mellébeszélt. Botrányhangulat kezdett kialakulni. Én arra kértem, kezdeményezze a parlamentben, hogy töröljék az ünnepek sorából április negyedikét és november hetedikét, továbbá október 23-a legyen nemzeti ünnep. Erre Cservenkáné őrjöngött, be kellett rekeszteni az ülést. A képviselő aszszony rosszul lett, orvost kellett hívni hozzá. Mi indulatok nélkül tettük fel kérdéseinket, de hát ismertük őt, gyűlölte az egyházakat, a lelkészeket, a másként gondolkodókat.
– Volt folytatása az ügynek?
– Addigi életem legbátrabb tetteként nyílt levelet fogalmaztam Cservenka Ferencnének, és megírtam mindazt, amit nem mondhattam el a beszámolója idején. Főként azt kifogásoltam, hogy nem a nép, a választók érdekeit képviseli, hanem a pártét. Bős–Nagymaros megépítésének kormányzati támogatása végveszélybe sodorhatja a csallóközi magyarságot. Ezt a szöveget elküldtem Varga Kálmánnak, a gödöllői múzeum igazgatójának, aki egyben a helyi MDF-szervezet elnöke volt. Varga Kálmán, a Gödöllői Mindenes szerkesztője ezt a nyílt levelet 1988 decemberében megjelentette. Szinte forradalmi hangulat alakult ki a városban, mindenki arról beszélt, hogy tenni kellene valamit. Aztán 1989. január 4-én megszületett a döntés az MDF közgyűlésén a helyi Fidesszel egyetértésben, hogy kezdeményezzük Cservenkáné visszahívását: 4800 aláírást gyűjtöttünk össze Gödöllőn. Megküldtük az Elnöki Tanácsnak, s kértük, hogy írják ki a népszavazást Cservenkáné visszahívására. Az óriási elégedetlenség hatására Cservenka Ferencné áprilisban lemondott képviselői mandátumáról. Ez a rendszerváltás egyik legfontosabb momentuma volt, ugyanis az MSZMP egyik kiemelkedő személyiségét sikerült első ízben demokratikus úton megbuktatni. A megüresedett képviselői mandátumra az Elnöki Tanács július 22-re kiírta az időszaki választásokat, ezt hatvanhét százalékos részvétel mellett hetven százalékkal megnyertem. A második fordulóban jutott be a parlamentbe pótválasztások révén Raffay Ernő és Debreczeni József. Ekkor meghívót kaptam az MDF országos elnökségétől, ahol Antall József, Szabad György, Lezsák Sándor, Csurka István jelenlétében Csengey Dénes rám mutatott, és ezt mondta: Gábor, Magyarországon ma te vagy „az” országgyűlési képviselő! Nagy megtiszteltetés volt ez.
– Nem sok ideje maradt, hiszen a pártállami országgyűlés 1989 novemberében kimondta önmaga feloszlatását. Mi volt a legfontosabb tennivalója a megválasztása utáni néhány hónapban?
– Az, hogy benyújtottam első önálló törvényjavaslatomat, miszerint legyen nemzeti ünnep október 23-a, a forradalom és szabadságharc kezdetének napja. Ellenzéki képviselőtársaim természetesen csatlakoztak, de a kommunista parlament lesöpörte a javaslatot az asztalról.
– Az első országos szabad választásokon, 1990 tavaszán ismét országgyűlési képviselő lett.
– Az Antall-kormány egyik fontos lépése volt, hogy a parlament elé terjesztette a III/III-as törvényjavaslatot. Ehhez Deme László evangélikus lelkész képviselőtársammal benyújtottunk egy módosító indítványt, hogy az egyházi vezetőket is világítsák át.
– Ez az egyházak felső vezetésében felháborodást keltett.
– Nemcsak a felsőbb vezetésben, hanem a papság körében is. Előzményként megjegyzem, hogy 1990 áprilisában nyílt levelet írtam Harmati Bélának, a magyarországi evangélikus egyház püspök elnökének, ebben utaltam az állampárttal való együttműködésére, kértem, hogy mondjon le, majd kijelentettem, hogy a továbbiakban nem tekintem püspökömnek, s neki engedelmességgel nem tartozom. Közben elkezdődött a III/III-as törvényjavaslat tárgyalása a már említett módosító indítvánnyal. Erre a püspököm retorzióval válaszolt, egyházi bíróság elé állított, és ebben a koncepciós perben 1990 szeptemberében hivatalvesztéssel sújtottak. Az ítéletet megfellebbeztem, mire 1991 januárjában az országos egyházi bíróság az ítéletet megsemmisítette, visszahelyezett a szolgálatba, de megintett. A legsúlyosabb büntetésből a legenyhébb büntetés lett.
– Az ügynöktörvény végül is miért bukott meg?
– Az Antall-kormány 1991-ben visszavonta, mert annyi módosító indítvány érkezett a törvényjavaslathoz, hogy jobbnak látta ezek beépítését. A kormány 1993-ban újra benyújtotta, és akkor bekerült az egyházi vezetők átvilágítása is, amit a parlament elfogadott. De tudomásom szerint egyetlenegy esetben sem történt átvilágítás.
– Önt is megvádolták, hogy ügynök volt, megpróbálták beszervezni.
– Azzal a váddal nem találkoztam, hogy ügynök lettem volna, de az igaz, hogy 1986. október 23-án összetűzésem volt a rendőrséggel, s utána megkeresett néhány alkalommal egy ember a Belügyminisztériumból, aki Szabó Kálmánként mutatkozott be. Be akart szervezni, arra kért, hogy adjak információt az ismeretségi körömbe tartozó emberekről. Visszautasítottam. Kértem, hogy ne keressen többet meg.
– Politikai pályafutása alatt sok emberrel szembehelyezkedett. Többek szemében nem volt egy kellemes rendszerváltó.
– Féltek tőlem. Az MDF lassan kiszorított az országos elnökségből. Tudták, hogy az igazság érdekében nem kímélek senkit, nem kötök kompromisszumot. Ha simulékonyabb ember lettem volna, még ma is országgyűlési képviselő lennék. De megmentett ettől az Isten.

Viszontlátásra Végvári Őrnagy!

A rendszerváltás felfalja gyermekeit. Tizenöt éve, Karácsony első napján Végvári József őrnagy, az állambiztonsági szolgálat ügyeletvezető tisztje feltárta a demokratikus ellenzék előtt, hogy a politikai rendőrség a köztársaság kikiáltása után is folytatja törvénytelen megfigyelésüket.

Az Antall-kormány idején együtt ítélték el azokkal a tábornokokkal, akiknek alkotmánysértő viselkedésére felhívta a figyelmet. Másfél éve Kenedi János történész azzal vádolta meg, hogy az állambiztonság megbízásából cselekedett, és ténykedése csak dezinformáció volt.
(Ha az ember Végvári őrnaggyal találkozik, biztos lehet benne, hogy már egy nappal korábban becserkészi a helyszínt, órát lehet állítani hozzá, olyan pontos. Most 29 percet késik, sápadt és ingerült, pedig egy hete még maga ajánlotta a beszélgetést, szinte udvarolt az újságírónak. Azután jött Kenedi bejelentése. Végvári a fáklyát mutatja, amit a sorsdöntő nap óta őriz, amikor a Hősök terén 1989. december 24-én odalépett Roszik Gábor lelkészhez, az MDF országgyűlési képviselőjéhez, és azt mondta: "Állambiztonsági főtiszt vagyok.")

- Végvári úr, rehabilitálták azóta?

- Nem.

- Milyen kitüntetést kapott?

- Semmilyet.

- Az elmúlt tizenöt évben mellőzték önt, de a háttérben több párt is megkereste, egy-egy kényesebb ügyben számítottak a szakértelmére.

- Éppen ezért nem kellettem nekik. Göncz Árpád köztársasági elnöksége idején bizalmasan kikérték a véleményemet, amikor valaki a cégtől kilopott dossziét adott át az SZDSZ-nek. "Igen, ezek valódiak, a másik párt emberei érintettek lehetnek" - mondtam. Ez tetszett nekik, de az már nem, amikor hozzátettem: "A ti soraitokban is ott vannak." Mindegyik a másik ellen akarta kijátszani a lapokat. Én ebben nem vagyok partner. Vagy mindenkit, vagy senkit - ez az alapelvem.

- Ezért felejtették el?

- Talán ezért. Mindenki a maga szemszögéből használna fel. De ki jár rosszabbul, ha tizenöt év után ezt feszegetik? Csak a nemzeti oldal. Akik negyven évig hatalmon voltak, azokat ez nyilván kevésbé érinti.

- De miért a nemzeti? Az SZDSZ is ellenzékben volt.

- Az SZDSZ soraiban is voltak hálózati személyek, ők azonban átcsúsztak az átvilágításon. Úgy eshetett meg a dolog, hogy az MDF annyira dilettáns volt, hogy kormányzása alatt elmulasztotta lajstromba venni a megmaradt iratokat. Ez Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt történt meg, éppen Kenedi János segítségével.

- Azért félnek öntől, mert azt gondolják, a fejében ott a teljes nyilvántartás?

- Én tudok élni a titokkal, és el tudom vinni magammal a sírba. Képzelje el, mekkora bukás lett volna, ha olyan embernek beszélek a törvénytelenségekről, akit korábban nem ellenőriztem, és maga is a cégnek dolgozik.

(Éjfélkor kezdődött a H?sök terén az istentisztelet, de már este hatkor ott volt. Előbb csúcsos kucsmát viselt, majd kilenckor orosz bundasapkára váltott, tíz óra után pedig hosszú világos ballonkabátot húzott a felöltőjére. Figyelte a cég mozgását, és azt is, feltűnik-e az általa kiválasztott ellenzéki személy. Legalább harminc eseményre ment el - a napi jelentésekből tudta, hol lesznek ezek -; egyszer szinte már meg is érintette Csengey Dénest, a később fiatalon elhunyt MDF- es költőt, de mindig megzavarták. Akkor éjjel Roszik bemutatta Végvárinak Lovas Zoltánt, a Fideszhez kötődő Fekete Doboz-os újságírót: "Reggel hétkor hívjon fel a lakásomon" - mondta neki Végvári.)

- Hogyan terjedt el magáról, hogy az SZDSZ-hez kötődik?

- Én nem kötődöm senkihez. Az általam megszerzett dokumentumokat kérésem ellenére sem adták oda az MDF-nek, csak a Fidesz és az SZDSZ kapta meg. Akkor nem tudtam mozogni, azonnal megbuktam volna. Csak később, februárban tudtam odaadni a papírokat Csengey Dénesnek is.

- Megbánta, amit akkor tett?

- Ha nem tettem volna meg, akkor nem került volna át a belügyminisztertől az igazságügy-miniszterhez a titkosszolgálati eszközök és módszerek alkalmazásának engedélyezése. Enélkül nem lett volna demokratikus átalakulás, nem lettek volna szabad választások.

- De azért nem így képzelte el a következő tizenöt esztendőt. Fontosabb szerepet szánt magának a demokratikus átmenetben?

- Nem, erre sosem gondoltam. De persze azt sem hittem, hogy pártállami törvények alapján ítéljenek el, és senki nem áll mellém ennek a mocsoknak a lemosásában. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Ezt szánták nekem a pártok.

(December 25-én ügyeletes volt a cég Néphadsereg utcai objektumában. A Fekete Doboz riporterét és operatőrét disznótort hozó vidéki rokonoknak álcázva vitte be az épületbe. A felvétel mégis az épületben készült, fényes nappal, december 25-én délután. A Fekete Doboz a pincében és a cég egyetlen le nem hallgatott termében forgatott.)

- Két okból fordult a nyilvánossághoz. Egyrészt a törvénytelen megfigyelések miatt, másrészt az iratmegsemmisítésekre akarta felhívni a figyelmet.

- Volt harmadik ok is, szerettem volna megakadályozni, hogy a nyilvántartások magánkézbe kerüljenek. De valóban a törvénytelen megfigyelés volt a legfontosabb, mert ez nagyban megzavarta a leendő politikai berendezkedést. Képzelje el, milyen előnyben van a hatalmon lévő, ha mindent tud a másikról, még az álmait is ismeri. Hiszen mindenhol ott volt a technika, lehallgatták a lakásokat, a telefonokat, és a soraikba is beépültek megfigyelni és bomlasztani. A tartótisztjük mondta meg, mit tegyenek, hogyan érveljenek, mit támogassanak, mit ellenezzenek, és milyen magatartási vonalat képviseljenek.

- Miért szorult ez a részlet háttérbe az elmúlt tizenöt évben, miért csak az iratmegsemmisítésről beszélnek?

- Mert ezt kívánta a politika, a döntéshozók.

- Az utóbbi napokban fordulat állt be a történetében. Már nem csak mellőzik. A szavahihetőségét kérdőjelezték meg. A liberális Kenedi János azt állítja, hogy ön az állambiztonság parancsát teljesítette, és az volt a feladata, hogy dezinformálja az akkori ellenzéket, azt a látszatot keltve, hogy az anyagok nagy részét megsemmisítették.

- Láttam Kenedi nyilatkozatát az Este című műsorban, fel is hívtam telefonon. Megkérdeztem, milyen szakértő az, aki nem veszi észre, hogy a műsorban két filmet vágtak össze, a Dunagate- et és egy valamivel későbbi felvételt a pártanyagokról? Ebből vont le téves, megalapozatlan következtetéseket.

(Koromsötét volt a pincében - mesélte Végvári Havas Henrikkel közösen készített, A cég árulója című kötetben, 1990-ben. Több száz zsákot láttak, bennük a ledarált dossziékkal. Lovas mondta a magáét, miközben a kamera pásztázta a három sorba rakott zsákokat.)

- Kenedi azt állítja, a Fekete Doboz felvételein a zsákokban nem lehettek dossziék, mert nem dudorodik ki az anyag.

- És ki mondta, hogy ki kellene dudorodnia? Kenedi az alapján alkot véleményt, hogy a darált papír nem dudorodik ki a zsákból? Amit ? mond, az a dezinformáció. - Megkérdőjelezte az ön tisztességét. Azt is állítja: csak legenda, ami Dunagate kapcsán elterjedt, hogy a pártállami iratok nagyobb részét megsemmisítették volna.

- Látja, ez igaz. De ki állított ilyet?

- Ön. Hogy ledarálták a papírokat.

- Igen, azt állítom.

- Hogy kitépték a lapokat, elégették, átfestették, és saját szemével látta, hogy egyik kollégája bőröndnyi dossziét vitt ki a cégtől

- Igen, állítom.

- De ha valamit elégettek, ledaráltak, akkor az nincs meg.

- Hogyne lenne! A hálózati dossziék megmaradtak, csak a legértékesebb lapok tűntek el belőlük. De azt hiszi, egy példányban készültek az iratok? Nem, tizennégy példányban, s az operatív tisztek által végzett munkának a nyomait semmisítették meg.

- Csak nem azt akarja mondani, hogy csupa ostoba ember dolgozott ott? Ha tizennégy példányban készítettek mindent, mi értelme van abból egyet ledarálni?

- Hogy nálunk ne maradjon nyoma. - Mert féltek? Érezték, hogy vége?

- Féltek, mert tudták, hogy pártutasításra törvénytelenséget követtek el.

- Mi lett a többi példánnyal?

- Felterjesztették őket pártállami vezetőknek, és minden bizonnyal ma meg is vannak. Nézze, én kis fogaskerék voltam a gépezetben, nem akarok olyat mondani, amit nem tudok biztosan. Aczél György például olyan jelentéseket kapott, amelyben fedőnév szerint szerepeltek a hálózatok. Meggyőződésem, hogy meg lehetne őket találni, ha hozzáértők keresnék.

(Másnap reggel járt le a szolgálata, az őrnagy vitte ki a kamerát a házból, mert ez kisebb veszéllyel járt, mintha az előző délután távozó Lovaséknál lett volna. A Fidesz és az SZDSZ csak január 5-én "robbantott", akkor bemutatták a filmet, a dokumentumokat, és büntetőfeljelentést tettek a belügyminiszter, az állambiztonsági miniszterhelyettes és a III/III-as csoportfőnök ellen. Végvári személyét azonban nem fedték fel, arra január 19-ig kellett várni. Az egész ország találgatta, az emberek hősről, az állambiztonságiak árulóról beszéltek. Végvári még a nagy leleplezés előtti éjjel is ügyeletben volt, reggel nyolckor lépett ki a munkahelye ajtaján, délelőtt 11-kor sajtótájékoztatón mutatták be.)

- Hogyan tudta úgy megvezetni a munkatársait, hogy még hetekig bejárhatott a céghez, mert még akkor sem tudták, ki árulta el őket?

- Szerepet játszottam, soha nem mutattam meg a valódi arcomat.

- Hozott nekem egy adatlapot, amellyel a hálózati személyeket osztályozták beszervezésük előtt. Ha önről is kitöltöttek ilyet, már az első pontnál ki kellett volna derülnie, hogy veszélyes a cégre. Itt van mindjárt az első pont, a felsorolt jellemzők közül a hevesvérű, mozgékony, ingerlékeny-kiegyensúlyozatlan illik önre leginkább. Az állambiztonságtól is ezt a minősítést kapta?

- Nem tudom, nem vagyok rá kíváncsi. Pedig nekem is volt dossziém.

- Társaságban nem gátlásos, nem zárkózott, gátlástalan-barátkozó...

- Könnyű kapcsolatépítés, ezt mondták rólam.

- És az emlékezőtehetség? Jó, megfelelő, rossz?

- Kiváló.

- Durva, goromba, udvarias, őszinte, részben őszinte, hazudozó, titoktartó, fecsegésre hajlamos. Melyik illik önre?

- Etetésre, beugratásra igen, de fecsegésre szakmai ügyekben sosem voltam hajlandó.

- Megbocsátotta a felesége és a gyermekei, hogy még nekik sem mondta el, kicsoda? A televízióból tudták meg, hogy ön leplezte le a céget, és hogy valójában mivel foglalkozik.

- Miközben megtettem, amit tennem kellett, a fiamra gondoltam, és arra, talán egyszer büszke lehet az apjára. De sosem bocsátották meg nekem, hogy menekülniük kellett, veszélynek tettem ki őket, és persze magamat. Nehéz feldolgozniuk, hogy a Duna-gate miatt elestem a rendes nyugdíjazástól, elveszítettem a szép családi házamat, mert amikor bajban voltam, senki sem segített. Állást pedig sehol sem kaptam. Pedig csak 47 esztendős voltam, amikor mindez történt.

- Vezeklés volt ez mindazért, amit a múltban elkövetett? A beszervezésekért? Az Illyés Gyula sírján lévő koszorúkról levágott szalagokért? A Duna-gate feloldozta önt a korábbi bűnei alól?

- Nem. Öt vagy hét személynek tartozom bocsánatkéréssel, akiket beszerveztem, illetve megfigyeltettem parancsok vagy utasítások alapján. Eljön az idő, amikor ezt meg kell majd tennem.

- Volt olyan, amiről tizenöt éve nem beszélhetett?

- Ami a birtokomban van. Ezek a dokumentumok tartanak életben. Csak magamra számíthattam. Kövér László elfordította a fejét, nem ért rá velem beszélni. Hol vagyunk már attól, amikor 1991-ben az SZDSZ azt írta nekem: "Különösen felháborító, hogy a bíróság a mai politikai berendezkedés védelmének szükségességével indokolta annak a Végvárinak az elmarasztalását, akinek lépése talán a legjelentősebb egyéni hozzájárulás volt a választások valódi szabadságát veszélyeztető pártállami manőverek, törvénysértések megakadályozására."

- Hány évre titkosították azokat az iratokat, amelyeket 1990 elején átadott a parlamenti vizsgálóbizottságnak?

- Azt hiszem, ötven évre.

- Egyikünk sem fogja megérni, amikor kibontják a dossziékat.

- Én azért szeretném. Csak a döntéshozókon múlik.

- Azt mondja, az iratok megmaradtak, ez nem lehet akadálya a múlt tisztázásának. Ön szerint tizenöt év után végre sor kerül most erre?

- Nem. Nincs rá valódi politikai akarat. Minden párt más módon szeretné, megint nem lesz belőle semmi.

(Kiürítem a hamutálcát. Csak ő dohányzott, egy dobozból húzta elő a cigarettaszálakat, mégis kétféle csikk van a tálban, hogy összezavarja a nyomokat. Beidegződés? - kérdezem. A beszélgetés végére már nincs benne indulat, már nem kiabál, de túl fáradt egy mosolyhoz. Másfél évtizede történt mindez, kényeztethetnék egy kicsit az évfordulón. De Végvári József kényelmetlen, politikai kockázattal jár, mert ahogy tizenöt éve kiszámíthatatlan volt, az ma is. Nem kell senkinek.)

Csurka: Magyar Fórum 2002 október /részlet/

Ugorjunk vissza a rendszerváltás nagyjelenetére. Végvári háromperhármas őrnagy hirtelen ellenállhatatlan késztetést érez, hogy leleplezze kenyéradó szervezetét, és bátor újságírókkal és ellenállókkal behatol a Belügy páncéltermébe, és kihoz egy csomó dokumentumot. Ezt átadja a még pártállami Országgyűlés frissen megválasztott képviselőjének, az akkor gödöllői Roszik evangélikus lelkésznek, aki nem a saját pártjának, hanem előbb a Fidesznek, illetve az SZDSZ-nek adja át, és a sajtótájékoztatót már ez a társaság tartja. Rövidesen lemond a belügyminiszter, az SZDSZ pedig megkapja a rendszerváltás glóriáját a feje fölé.

Akkor, a rendszerváltás lendületében és zűrzavarában legfeljebb a gyanú fogalmazódhatott meg az emberben, hogy ezt az ügyet az SZDSZ nem egyedül csinálta, pontosabban lehetnek a dologban háttérerők. Akkor a szálak az Aczél-társulathoz vezettek. De bizonyíték semmire nem volt. Ma már a felhalmozódott rengeteg tapasztalat segítségével megállapítható, hogy az SZDSZ-nél és az akkor már elgyengült pártközpontnál sokkal nagyobb erőnek kellett itt megnyilvánulnia, szerveznie.

Ezeket az SZDSZ-es kutatókat a rendszerváltás előtt valakinek helyzetbe kellett hozni. Tájékoztatni kellett őket bel- és külpolitikai fejleményekről, belső adatokhoz kellett őket hozzájuttatni.

Kimondani azt, hogy “Kádárnak mennie kell", csak védett állapotban lehet. Maga a kapcsolatrendszer, az apák kapcsolatai nem elégségesek. Valakiknek a Belügyet kényszerítenie kellett, hogy ne csapjon le rájuk. Valamilyen nagyon erős szervezetnek, profinak meg kellett szerveznie az egész Dunagate-et, és el kellett terjesztenie a legendát.

Végváriban felébredt a lelkiismeret. Rendben. Roszik jobbnak látja nem a saját pártjának adni, hanem az első arra járó Fidesz-SZDSZ-esnek. Rendben. Senki nem leltározza, mi került ki, mi maradt bent, lemond a belügyminiszter, rendben. De miért adta elő egyöntetű hőssé nyilvánítással az ügyet az egész sajtó, miért nem tett fel senki keresztkérdéseket? Ki szervezte meg egyidejűleg a sajtót, a Belügyminisztérium egy részét?

S ki miatt mondott le a belügyminiszter, ki rendelkezett az iratokról, ki mert ezek után iratmegsemmisítésbe fogni, és egyáltalán ki és mi állt a háttérben?

Ma már, New York, szeptember 11-e után jobban látjuk ezeket a történéseket. Ez a mi rendszerváltásunk egységes egészként, egyetlen szervezet által irányítva működött.