Az alábbiakban beidézek egy mai Népszava publicisztikát.
Elsősorban nem azért, hogy megkritizáljam (pl. olyannal, hogy érthető miért félti az MDF-et) hanem azért, mert bármilyen furcsa is, de jórészt én is hasonlóan gondolom, hasonlóan látom.
Nagyképűsködve: én is ugyan úgy, ugyan ott voltam a választás éjszakáján a Parlament kávézóba, talán csak annyi, hogy mi akkor mentünk amikor még csak 3-an voltak és az Almássy is még csak kint a kapuban téblábolt, hogy bejöjjön-e egyáltalán. Ám mi nem vártuk meg Dávid Ibolyát és nem mentünk, nem furakodtunk be a tömegbe gratulálgatni. Mi amikor megvolt az eredmény, még megvártuk, hogy Ibolya átjön a parlamentből és azt a nagy zsúfoltságot körötte kerülve kicsit még beszélgettünk Katona Kálmival meg a párt erős emberével Fekete Lacival, aztán egy jóleső érzéssel hazamentünk pihenni.
De nem csak ezen a ponton térünk el a cikk szerzőjétől.
De előbb lássuk a mai cikket, a fontosabb lényegi eltérést meg majd utána.

"Sokan lélekben még mindig velük tartanak"
Az MDF hanyatlása és lehetőségei
A parlamenti választás első fordulójának éjszakáján az RTL választási műsorában az MDF asztalánál ültem. Bátor vállalkozásnak tűnt, hiszen arra, hogy az MDF átlépi a bejutáshoz szükséges öt százalékos küszöböt, minimális volt az esély. A csoda megtörtént, és nekem sem kellett szégyenkeznem. Ezt követően meglátogattam azt a kávéházat, ahol az MDF politikusai követték az eseményeket. A késői órák ellenére a siker hullámai még mindig nem csillapodtak: a kamerák és az újságírók gyűrűje miatt nem volt könnyű Dávid Ibolyának gratulálnom. Óriási teljesítménynek tartottam, hogy a párt túlélte a beolvasztását, önállóságának megszüntetését célzó akciókat. Ugyanakkor a politizáló konzervatív értelmiség, köztük saját erőfeszítéseim csődjének tekintettem, hogy képtelenek voltunk meggyőzni a Fidesz vezetését az "egy a zászló egy a tábor" program hibás voltáról, ami - a megvalósítását szolgáló szóhasználattal - döntő mértékben járult hozzá a választás elvesztéséhez.
Túlzás nélkül állítható, hogy az MDF-nek ez a sikere összemérhető az első szabad választáson elért eredményével. Hiszen akkor a változást akarók jelentős része a legjobb konzervatív erőket tömörítő MDF-et támogatta, azt a pártot, amelyet az óriási tudású, tiszta múltú, kiváló történész vezetett. Az első választás soha meg nem ismételhető békés politikai versengés volt, mert a nevet változtató szocialista párt tarsolya bizony nem sok muníciót tartalmazhatott, és a rendszerváltozásban jelentős szerepet játsztó akkori liberálisok kampányának éle is elsősorban az utódpárt felé irányult. Az MDF választási győzelmének időszakát tekinthetjük a párt tündöklésének, fénykorának. Az, hogy az MDF csillaga fokozatosan hanyatlott, senkit nem lephetett meg, hiszen elképesztő kihívásoknak kellett eleget tennie. Azon sem lehet csodálkozni, hogy a nehéz helyzetbe kerülő pártot folyamatosan hagyták ott a "másképpen gondolkodók", a saját szerepüknek nagyobb hangsúlyt adni kívánók népes csoportja. Elgondolkoztató megfigyelés, hogy az SZDSZ-t elhagyó értelmiségiek - egy-két kivételtől eltekintve - nem cseréltek pártot, hanem szakmájukhoz visszavonulva, nyilatkozataikkal, tanulmányaikkal, kritikájukkal próbálják elősegíteni régi szövetségük megújulását. Ezzel szemben az MDF tündöklése idején a kormányban, a minisztériumokban magas tisztségeket betöltő és ma a Fideszhez húzó politikusok közül néhányan nemcsak a jelenlegi MDF-et, hanem első demokratikus kormányunk pártelnök-miniszterelnökét is megpróbálják mindenféle vádakkal illetni, a párt múltját rossz színben feltüntetni. Ezt én nemcsak Antall József, hanem a konzervatív-kereszténydemokrata szellemiség elárulásának is tekintem. Mások hazánk jó hírnevét és a jobboldal elfogadottságát(!) aligha növelő Magyar Gárda alapításához nyújtanak segítséget, idős korukban bukkan ki belőlük a „forradalmár“.
Az MDF vezetőinek a választást követő reményteljes nyilatkozatai, a párt mérsékelt, az ország érdekében (időnként) kompromisszumra törekvő politikája mind ez ideig nem hozta meg a gyümölcsét. Érvényesültek azok a sejtések, amelyek szerint - bármennyire is hihetetlen - a párt megerősödése jobboldali versenytársától függ. A jelenlegi kiélezett, érzelmileg fűtött politikai légkörben, amikor a Fidesz politikusai szerint "a hazát kell megmenteni", egy más "honvédő" hangot megütő konzervatív pártnak elképesztően nehéz a helyzete. Kiváltképpen akkor, amikor a Fidesz és a mögötte álló média tovább folytatja az MDF és elnöke elleni, korábban sikertelennek bizonyult kampányát, besorolva a pártot a kormánykoalíciót támogatók közé. Persze nem lehet kizárni, hogy a mérsékeltebbek, a véleményüket magukban tartó kereszténydemokraták a "döntéskor" ismét honorálni fogják az MDF politizálását, erre azonban nem szabad hagyatkozni. A csodák ritkán ismétlődnek meg: ennek elősegítésére az MDF-nek és szimpatizánsainak az eddigieknél lényegesen többet kell tenniük.
Örvendetes, hogy Dávid Ibolya az írott és elektronikus médiában mind gyakrabban kifejti nézetét a jelenlegi politikai helyzetről, hazánk állapotáról. Valószínűleg igaza van Tamás Gáspár Miklósnak, hazánk modern prédikátorának, aki szerint az MDF valójában új párt. Ennek megfelelően újra fel kell építeni a Magyar Demokrata Fórumot, amely bizony nagyon sok városban, településen romokban hever. A legutóbbi válság idején ugyanis nemcsak parlamenti képviselők hagyták el a pártot, hanem más funkcionáriusok is ezt tették. Egy teljesen új párt létrehozásával szemben óriási előnyt jelent az MDF-nek meglévő infrastruktúrája. Míg a két nagy párt elnökei járják a vidéket, próbálják támogatóikat meggyőzni politikájuk helyességéről, addig annak alig látjuk jelét, hogy erre nagyobb figyelmet fordítana az MDF vezetősége. A Fidesz kicsinysége és jobbra mozdulása idején Orbán Viktor egymás után hozta létre a különböző értelmiségi tanácsadó grémiumokat, mindent megtett, hogy a konzervatív értelmiségieket szorosabban vonja maga köré, véleményt cseréljen velük, sőt korábban, esetenként még tanácsaikat is figyelembe vette. Ugyanakkor az MDF alig tesz valamit, hogy mozgósítsa az Antall kormány időszakában az államigazgatásba bekapcsolódott, és az MDF-ben is aktív szerepet játszó polgárokat. Nem mindenki hagyta el őket, és nagyon sokan lélekben még mindig velük tartanak, függetlenül attól, hogy a jobboldalon már régen nem ildomos ennek nyilvánosan is hangot adni. A Magyar Demokrata Fórum vezetésének tudomásul kell vennie, hogy a párt erősödése nem hull az ölükbe. Sőt: 2010-ben lehet, hogy már a Szépkorúak társaságának támogatására sem számíthatnak.
Solymosi Frigyes akadémikus, a Nemzeti Kör tagja
Népszava 2007.12.11

Nos akkor amit máshogyan látunk.
Az egyik, hogy túl sok „konzervatív” ember kullogott már el.
A cikk szerzője azt írja, hogy nem szép dolog, hogy hajdani prominensek ma szidják Antall Józsefet. Ez így van. Szerintem sem etikus, hogy egyik nap még abból a kézből ettek, ma meg köpködnek visszafelé.
Azonban ha csak ezt mondjuk el, akkor az egy lesarkítása a valóságnak. Csakis az egyik – kétségkívül látványosabb – fele. Látványosabb, hisz a cikk szerzője olyan ismert ma is politizáló emberekre gondol akik minden nap szerepelnek a tv-kben, az újságokban. Az amit ők mondanak, ők tesznek azok széles körben eljutnak, nyilvánosságot kapnak.
Azonban ez csak a jéghegy csúcsa.
A cikk szerzője kifelejti azt a sok száz, ha nem sok ezer embert akik ugyan arctalanok, akik ugyan csak mezei tagok, de roppant sokat tettek például ezért a választási győzelemért is, ám köszönet, vagy hála helyett úgy rúgták ki őket, hogy még azt sem voltak hajlandóak elmondani nekik, hogy mivel is vádolták meg őket.
És való igaz, rengetegen mentek el!
Sőt! Még az is igaz, hogy többségük - szinte mindenki - csöndesen kullogott el.
Pontosan azért csöndesen, mert még ők szégyelték magukat.
Mert nem elég, hogy legtöbbször nagyon mocskos módon és teljesen koholt módon jártak el velük szemben, hanem még azt is gondolták amit a cikk szerzője is sugall: hogy nem illik bántani azt a pártot amelyiknek kebelén dolgozhatot.
Róluk valahogy nem szól ez az írás.
Róluk arról a sok száz, sok ezer emberről.
Egyszerű MDF-et kedvelő, azért sokszor hónapszámra ingyen robotoló mezei kisemberekről.
(és akkor itt még arról sem szólok, hogy a szovjet csapatokat nem meghunyászkodó emberek merték hazaküldeni. Buta tehát aki azt hiszi és azt akarja elhitetni, hogy nem illik visszaszólni. Mert az, hogy valaki hisz a nyugalommal párosult erőben, az nem azt jelenti, hogy bárgyú birka akivel bármit meg lehet tenni.)

A másik pedig amit a cikk írója nem lát – pedig mint írja közel volt azon a bizonyos választási éjszakán a tűzhöz – hogy miért nincsen pártépítés.
Mert azt jól látja, hogy ma az MDF lezüllött egy valós tagság nélküli „médiapárt” szintjére, ezen olyan sokat el is sopánkodik, de vajon az okokat nem illene akkor már ehhez meg is keresnie?
Nos én legalább két nyomos okot (a sok közül) mindjárt be is dobok.
Az egyik, az a bizonyos „rettenetes tagság” jelző, ami állítólag még Szabó Ivántól származik, ám azóta is meghatározza a vezetők gondolkodását.
Hogy mást konkrét példát ne is említsek: amikor mi, a renitensek elmentük idén a Somló hegyi hagyományos rendezvényre, akkor amint kiderült, hogy mi is ott vagyunk és főzünk Dávid Ibolya inkább elbujdokolt és bezárkózott a vendéglőbe, mintsem, hogy körül merte volna járni a tűzhelyeket.
Pedig ez elvileg hagyomány, és neki mint elnöknek illett is volna minden tűzhöz odamenni egy pár percre, főleg akkor amikor még az ország túlsó végéből is hajnaltól buszoztak azért, hogy vele pár szót válthassanak – de megijedt.
Mert ezek a mai MDF vezetők még mindig rettenetesnek hiszik a tagságot. (kivétel csak a Petkó, Ő egyedül mert hivatalosan is odajönni)

A másik ami kapásból hozott ok arra, hogy ma miért nem szervez vidéken az MDF, az pedig még tragikusabb.
Sok vezetővel beszélgettem, beszélgetek mostanság is (hisz én jelenleg is tag vagyok, csak Zalát hagytuk el, „kóbor” tagok lettünk)
Most nem írok neveket mert nem lényeges, de kivétel nélkül azt hiszik, hogy tagság nem is kell. Méghozzá azért nem, mert kopogtatót a szocik majd úgyis adnak megint, a választás meg roppant egyszerűen azon fog eldőlni, hogy „mik a központi üzenetek az utolsó 3 hónapban”

Most nem részletezem, hogy ebben a gondolkodásban mennyire nézik hülyéknek az embereket, mennyire tartják őket feledékenynek és az utolsó pillanatban megetethetőnek - meg arról sem írok, hogy ez az utolsó pillanatba való/számító kapkodás mekkora zsákutca lesz, ez milyen szintű butaság is.
Mert elfáradtam.

Szégyen, hogy lehet egyáltalán ez az oldal, szégyen, hogy lassan egy éve nem ég le miatta az arcuk.

Rudolf János - 70/252-0484